Hagyomány mint lázadás

Éri Péter, Muzsikás együttes

Éri Péter: Különböző fiókokból és családi gyűjteményekből kerültek elő ezek a képek, azt mutatják, hogy a hatvanas évek elején, amikor szabadabbá vált az utazás, kezdetét vette egy nagyarányú néptánc- és népzenei gyűjtés. Ehhez már megvoltak a technika i eszközök is, a magnetofon és a többnyire néma filmfelvevők, de mint látható, szekéren, kerékpáron közelítettek a helyszínekhez a gyűjtők. Martin György nevét említeném elsőnek, aki - bár ez most mellékes - a nevelőapám volt, ő állt a táncház 72-es megje lenésének a hátterében. Nagyon jól látta a jelentőségét annak, hogy létrejön a világok közötti kapcsolat, hogy a népművészet nem a színpadra és a kirakatba kerül, hanem birtokba veszik a fiatalok. Egyből megérezte, hogy ez most valami más, és szakmailag t ámogatta a tájékozatlanabbakat. Ezen a képen Novák Ferenc és Halmos István társaságában, egy team-munkában végzett - azt hiszem, szabolcs-szatmári - gyűjtésen látható. Itt engem látsz gyerekkoromban táncolni, Martin György azzal kísérletezett, miként lehe t a magyar néptáncoknak azt a sajátosságát, hogy 99 százalékban improvizált, továbbadni, megtanulni és a színpadon is használni. Addig ez nem így volt, hanem jól-rosszul megtanult koreográfiákkal éltek a táncosok.

Magyar Narancs: Te hány éves voltál ´72-ben?

ÉP: Pontosan tizennyolc, akkor érettségiztem.

MN: És egy tizennyolc éves fiatalembernek ez olyan nemzedéki élményt jelentett, mint néhány évvel korábban a rockzene, vagy inkább a családi forrásnak volt nagyobb szerepe?

ÉP: Nyilván szerepe volt a családnak, tízéves voltam, amikor először jártam Erdélyben; emlékszem, egyből a zenészek mellé ültem, és ott is ragadtam. Már akkor annyira megfogott a hangszeres zenének az ereje, hogy egyszerűen oda vonzott. De tizennyolc é ves koromig nem nagyon jutott eszembe, hogy lehetne ezt ebben a formájában játszani is. Gitároztam én is, a gimnáziumi zenekarban próbálgattunk valamilyen mezőségi zenét játszani, mert éreztük, hogy hasonló erő feszíti, mint a beatzenét. Volt valami gener ációs jellege, akkor kezdtük magunkat szabadabbnak érezni, és ez egy olyan függetlenül létrejött dolognak tűnt, ami a miénk, amit nem vehet el senki. Bár voltak próbálkozások, a hatalomnak nem volt édesgyermeke vagy kedvenc kulturális jelensége.

MN: Mennyire volt drasztikus a helyzet? Csesztetett is, vagy csak úgy nem szeretett titeket?

ÉP: Voltak csesztetések is. A Kassák klubból, ahol az első táncház beindult, behívatták az embereket egyenként a rendőrségre, ilyesmik. Mindenféle fal ürüggyel, hogy basztak a zongora alatt, aztán kiderült, hogy csak pianínó van.

MN: A Sebőékkel hogyan találtatok egymásra?

ÉP: Részt vettek a Röpülj páván, gitároztak ott, és a Béla első díjat nyert. De a lényeg az, hogy rájöttek, mennyire kevés, amit tudnak, és valakinek a segítségét szerették volna kérni. A Halmos Béla sógora, a néprajzos Kósa László Martin György öt ajánlotta nekik. A hangszeres zenével is meg akartak ismerkedni, addig maximum a széki gyűjtés recsegő lemezeit lehetett fellelni egyes családokban, hetvennyolcas fordulatszámú lemezeken. És akkor feljöttek hozzánk, és három napig ott hasaltak a szőnye gen apámmal és velem együtt az előtt a magnó előtt, ami itt a kiállításon is látható, és az apám átmásolta nekik az anyagokat. Igazából jelentős részben a saját pénzén gyűjtötte, de nem sajnálta, eszébe sem jutott félteni.

MN: Sebőék addig mit játszottak?

ÉP: Népdalokat énekeltek gitárkísérettel, mert egy építőtáborban, ahol a németek és lengyelek nagyon szépen énekelték a népdalaikat, a Feriék megdöbbenve tapasztalták, hogy a magyarok nem tudnak ilyet. És arra gondoltak, hogy ha már a gitár olyan közké zen forgó hangszer, miért ne lehetne vele népdalokat kísérni. Így indultak el a Röpülj páván. Ez volt az egyik része, a másik pedig a Feri versmegzenésítései. Akkoriban a Berek Katival már volt egy József Attila-műsoruk. (Lépjünk tovább, itt Mar tin Györgyről van egy tabló, elég kevés kép maradt róla, gyűjtés közben, a kollégái körében látható.)

MN: Az mennyire evidens, hogy egyszerre jelent meg a zene és a tánc?

ÉP: A hangszeres zene funkcionális zene, táncot kísér. Ilyen értelemben elválaszthatatlanok. Ugyanebben az időben a Bartók Béla Táncegyüttesben, amely a legjobb négy amatőr táncegyüttes egyike volt, megkezdődött a magyar néptáncok elsajátítása filmekrő l. A már említett improvizációs technikának a gyakorlatba való átültetése volt napirenden. Olyan koreográfiák jöttek létre, olyan színpadi produkciók, hogy a többi táncegyüttes hirtelen lemaradt. A Vadrózsák együttest említhetném még, az Falvai Károly vez etésével ugyanebben az időben hasonló munkába kezdett. Ez akkoriban forradalmi dolognak számított. Amikor Martin Györgyék először jártak Erdélyben gyűjteni, egy IBUSZ-úttal mentek ki, aztán meglógtak. Három napot töltöttek el így, összeismerkedtek és össz ebarátkoztak Kallós Zoltánnal, együtt készítették az első film- és hangfelvételeket, részben ezzel a tizenöt kilós Grundiggal, amit Martin György körülbelül kétévi fizetésének megfelelő összegért vásárolt.

MN: Azt a szót olvasom a következő tablón, hogy autentikus. Engem először az a típusú népzene érintett meg, amit a Kolinda képviselt, s amit akkoriban progresszív folknak neveztek. Az érdekelne, hogy az autentikus népzenekarok és a határátlépők egy táb orba tartoztak-e, vagy feszültséget jelentett, hogy melyik az igazi.

ÉP: Nagyjából egy tábor volt, a Lantos Iván (a kolindások egyike) is bőgőzött a Feriékkel egy időben, és volt egy komoly Kolinda-Sebő együttes-koncert, amikor közös számokat is csináltunk. Ilyen értelemben jó ismeretség, közeli viszony volt közö ttünk. Volt azonban elvi vita is, nekünk az volt a véleményünk, hogy akkor lehet jó autonóm műveket, feldolgozásokat létrehozni, ha az ember először alaposan megtanulja, hogy miként kell eljátszani, mert egy kompozícióban elhangzó gyimesi dallam sokkal er ősebb, ha úgy van eljátszva, ahogy a falusiak játsszák. Gyakran úgy éreztük, hogy sok mindent markolnak, sok minden érdekli őket, de a részletekben nem mélyülnek el eléggé, mi pedig inkább a mélységek kutatása felé vettük az irányt.

MN: Ami ma történik a táncházban, az annak a folytatása, ami ´72-ben kezdődött, vagy ez a huszonöt év fejezetekre osztható?

ÉP: Szerintem folytonos, a lényeg ma is ugyanaz: emberek önszántukból, saját akaratukból eljárnak valahová, ahol megismerkednek egy művészettel, és azt társas módon gyakorolják. Az első nyilvános táncház sem jött létre másként, úgy jött létre, hogy nég y táncegyüttes eredeti táncokkal akart bulizni. A könyvklubban volt három ilyen alkalom, fölkészültünk széki táncokkal, az volt kiírva, hogy táncház, úgy, mint Széken. Egy ilyen alkalom néhány száz embert jelentett. Egy akváriumszerű helyiségben za jlott, ahol ma az Írók Könyvesboltja van, be lehetett látni, úgyhogy a harmadik alkalommal kintről egész egyszerűen be akartak tódulni az emberek. Ma is ez a lényeg, és amíg fenntartja az igény, addig működik. Más kérdés, hogy abban, hogy a társadalommal is elfogadtatta magát a táncház, szerepe volt a társművészeteknek is. Azonnal jelezték, mint egy lakmuszpapír, hogy ez egy fontos dolog; kezdett átszivárogni ez a zene a filmművészetbe, és a tánc is megjelent például Jancsó Még kér a nép című filmj ében. Gulyásék is forgattak Széken, aztán Székely Orsolya megcsinálta a Hajnalban indultunk című filmet, amely a Sebő együttesről szólt, de a román zenészekkel való közös muzsikálás is benne volt. Hogyan vesszük át ezt a muzsikát a mestereinktől, h ogyan tudunk együtt muzsikálni egy lakodalomban vagy mulatságban. Tehát ahogy a táncház elfogadtatta magát, úgy változott körülötte a tér, egyre szabadabban tudott működni, és végül megjelentek az első tanfolyamok, amiket már a Népművelési Intézet támogat ott. Zenét és táncot tanulhattak az érdeklődők, és bekapcsolódott ezekbe az a zenésztársaság is, amely elindította: a Sebő együttes, a Muzsikás együttes és harmadiknak a Téka együttes. Fölmerült annak az igénye, hogy ne az Akadémián, ahol más kutatási cél ok miatt tárolják, hanem egy-egy szakmai bázisban lehessen hozzáférni a felvételekhez. A zenekarok ettől kezdve nemcsak a gyűjtőmunkában, hanem a tudományos feldolgozó munkában is részt vettek, egészen odáig, hogy Martin György rábeszélte az építészdiplom ával rendelkező Halmos Bélát, kandidáljon le népzenéből. Fontos volt, hogy a tudományos kutatás, a színpadi művészet és a magánemberek részvétele egymást kiegészítve, egymásra épülve jelenjen meg, ennek a híre később külföldre is eljutott, és magyar model lként kezdték emlegetni.

MN: Nézzük a ruhákat. Mennyiben tartod fontosnak, hogy az a hagyományápolás, ami a zenében és a táncban megjelenik, az az öltözködésben is megjelenjen?

ÉP: Abban az időben ez egyfajta másságnak, másként gondolkodásnak a külsőségekben való megjelenése volt. Alaposan megnéztek bennünket az utcán ezekben a széki és kalotaszegi ruhákban, de ezt mi egyáltalán nem bántuk. Mert a mi generációnk és az előttün k járók is úgy nőttek fel, hogy az iskolai uniformizáltság, az ünnepélyeken viselt úttörőnyakkendő és matrózblúz nem az iskolák tradícióit követték, nem a régi hírnevet képviselték a külsőségekben, hanem kicsit rá volt kényszerítve az emberekre, és ahogy a beatzene fölrúgta ezeket a konvenciókat, fölrúgta a táncház is.

MN: Nem hangzik rosszul: a hagyomány mint lázadás.

ÉP: Hát igen. Ez így volt, abszolút. Ugyanis nagyon jól tudjuk, hogy sokan a családjukat sem vállalhatták, mert az is veszélyes volt, ha kiderült valakiről, hogy a nagyapjának két holddal többje volt, mint ahol meg volt húzva a határ. Egyáltalán nem vo lt természetes, hogy a hagyományainkat vagy szellemi örökségeinket vállalni lehet.

MN: A magyar és a különféle nemzetiségi népzenét játszó zenekarok keresték-e egymás társaságát? Közös ügy volt a népzene, vagy határokkal tagolt?

ÉP: Nem voltak határok. Sőt ugyanazok az együttesek kezdtek nemzetiségi népzenéket játszani, amelyek a magyar népzenét is játszani kezdték. Nem véletlenül kerültünk a hazai románok körébe, nagyon jó zene volt és nagyon jó tánc, rögtön az elején bekerül t a repertoárunkba. Próbálkoztunk a horvátok zenéivel és táncaival, és érdekelt a bolgár zene is, játszottunk is bolgár számokat. Aztán a görögök lettek az elsők, akik saját táncházat csináltak, marha jók voltak, mi eljártunk oda, ők meg eljártak a mi tán cházainkba. A határ a mai kor kérdésfelvetése, nem az akkorié.

MN: Én is a kilencvenes években éreztem egy kis feszültséget, amikor az erdélyi zsidó népzenéből készítettetek lemezt. Mintha a rajongóitok közül is túlzásnak tartották volna, a tévé sem játszotta le azt a filmet, ami ebből az anyagból (Szól a kakas már, Magyar zsidó népzene, 1992) készült.

ÉP: Nem tudnám megmondani, hogy a tévé miért nem vetítette le, elég zűrzavaros idők voltak azok, elnökváltások, meg mit tudom én, mik. A visszajelzéseket tekintve nekem más tapasztalataim voltak. Sokaknak meglepetést okozott, hogy van vagy volt ilyen z ene, hogy a nyomai fellelhetők, és hogy kitelt belőle egy ilyen szép anyag, ráadásul olyan zenészekkel muzsikálva, akik ennek a kultúrának részesei voltak akkor, amikor még életben volt, illetve virágzott. Én nem hallottam olyan hangokat, hogy mért kellet t ezt csinálni.

MN: Lépjünk tovább.

ÉP: Nem beszéltem még arról, hogy a táncházzal egy időben megjelentek a tárgyi alkotó művészetek, illetőleg az ez iránt érdeklődők is. Megalakult a Fiatal Népművészek Stúdiója, amely a különböző népi kézműves mesterségeket művelők köre volt. A természe tes anyagok iránti érdeklődés és az ipari kultúrával szemben egy másfajta kultúrának az igénye jelentkezett. Ilyen tárgyak szerepelnek most itt egy népművészeti kiállításon. Azon az oszlopon a Bartók Együttes dokumentumképei láthatók, mert amikor a négy t áncegyüttes bulijából egy nyitott dolog vált, azt egyedül a Bartók Együttes merte magára vállalni, Tímár Sándor vezetésével. Elindult a tánctanítás először a Kassák klubban, aztán a Muzsikás klubban, a táncháznak az a formája, hogy hetente el lehetett jár ni táncot tanulni és közösen mulatozni, ez akkor és a Bartók Együttes körül alakult ki.

MN: Végül, sajnos, itt nemrég elhunyt munkatársunk, Bankó András fotóját látom. Hogyan ismerkedtetek meg?

ÉP: Az Andris egyszer csak fölbukkant érdeklődőként. Nem is tudom, azt hiszem, Polifonnak hívták azt az újságot, amelyben - az Andris révén - először jelent meg a népzene önálló rovatként. Akkor ismerkedtünk meg, aztán az Andris a népzene szakértője le tt, ott volt mindenütt, minden új együttesnek tudott örülni, mindenkiről írt, akit arra érdemesnek gondolt, ennek az ügynek a kivont kardja lett.